Baranka Igeblogja

Mi a különbség Bibliaolvasás és tanulmányozás között? Nyilván utóbbi részletesebb elmélyülést jelent - amire szükségünk is volna - ám mindennapi gyakorlatunkban azonban nem feltétlenül jelenik meg. Így volt ez velem évekig. Használtam egy Bibliaolvasó vezérfonalat, mindennap két vagy több Igeszakaszt elolvasva, imádkozva, majd továbblendülve a napban. A mindennapok szürkeségében nem bomlott ki igazán az Igék értelme, s volt, hogy tíz perccel később, munkába rohanva már nem is emlékeztem mit is olvastam. Ez különböző okok következtében megváltozott, a Biblia tanulmányozása új értelmet nyert számomra. A mindennapok során bepillantást nyerhetsz abba itt a blogon, hogy hogyan is történik ez nálam azóta. Szívesen fogadok bármilyen tanácsot kritikát hozzászólást.

Következő szakasz

Következő elolvasandó szakasz: Márk 13. fejezet
Márk Evangéliumának tanulmányozását John Stott Márk Evangélium tanulmánya alapján folytatom. Igeszakaszokhoz kérdések és gondolkodni valók tartoznak. A vastag betűvel szedett kérdésekre próbálj meg egyénileg válaszolni mielőtt elolvasod az én válaszaimat.

Zsoltár ami nem simogat...

2010.09.13. 17:48 Baranka

14. Zsoltár

Az emberek romlottsága

 "Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten! Romlottak és utálatosak tetteik, senki sem tesz jót. Az ÚR letekint a mennyből az emberekre, hogy lássa, van-e köztük értelmes, aki keresi az Istent? Mindnyájan elfordultak tőle, egyaránt megromlottak. Senki sem tesz jót, egyetlen ember sem. Nem tudja a sok gonosztevő, akik úgy eszik népemet, ahogy a kenyeret eszik - de az ÚRhoz nem kiáltanak - hogy majd egyszer nagyon megrettennek, mert Isten az igaz nemzedékkel van! A nyomorult tervét csúffá tennétek, de az ÚR az ő oltalma! Bárcsak eljönne a Sionról Izráel szabadulása! Amikor az ÚR jóra fordítja népe sorsát, ujjong majd Jákób, és örül Izráel."

 
Nem ez a fajta Zsoltár az, amit jó emberek szívesen idézgetnek vagy emlékeznek rá. Jobban szeretjük a lágy, szívünket kenegető szakaszokat a Bibliából. A szeretet szakaszokat, a ne félj szakaszokat. Sőt, ezekről a nem túlságosan kedves Zsoltárokról azt gondoljuk, hogy egyszerűen nem vonatkoznak ránk. Mert mi jók vagyunk. Mert mi nem állítjuk hogy nincsen Isten, sőt ragaszkodunk a tudathoz, hogy van. Mert mi nem vagyunk romlottak, sem utálatosak, és csak jót cselekszünk. A szánkat természetesen csak szép szavak hagyják el és véletlenül sem beszélünk mások háta mögött. Nem bántunk meg másokat, nem vagyunk önzőek, adakozunk, nem keveredünk vitába, nem irigykedünk és még sorolhatnám hogy miért vagyunk mi jók, miért menthetjük fel magunkat.
Ez a Zsoltár a felirat szerint Dávidé, aki bár Isten embere, maga sem hibátlan. Nem is állítja. A zsoltárban viszont azok ellen háborodik fel akik az Úr munkáját semmibe veszik, népét bántják. Elgondolkodtató. Vajon csupán az veszi semmibe Isten munkáját aki nem hisz benne? Nem fordul elő, hogy mi hívők sem vesszük komolyan a dolgokat?
 
Az Úr letekint hogy lássa van e értelmes Istent kereső ember, és nem talál.
Még mi sem.
Mi sem.
Kegyelem, hogy Jézus magára vállalta a mi „nem jó emberségünket”, bűneinket ezért láthat Isten tisztának, bűntelennek. Persze csak azokat, akik rájöttek, hogy rászorulnak mert nem jók és önmaguktól nem is lesznek soha. Más lehetőség nincs mint elfogadni, hogy Ő az aki a büntetést magára vállalva Isten előtt bűntelenné tett.
 
Jó emberek, tessék szépen felébredni, ilyen fogalom, hogy jó ember, nem létezik. Egyszerűen nincs! Milyen nehéz ezt elmagyarázni már a gyerekeknek is, akik ha valami rossz történik egymásra mutogatnak. És ezt tesszük felnőttként is csak kifinomultabb formában. Milyen jó lenne egyszer szembenézni és azt mondani. Igen, én tettem, nem vagyok jó, sosem voltam, nem kerestem az akaratodat Uram. A vesztembe futok az állandó képmutatással.
Ments meg ebből Uram!

 

139 - Önértékelési zavarosok gyógyírja

2010.09.05. 13:57 Baranka

Isten mindenütt jelen van

Zsolt. 139.

A karmesternek: Dávid zsoltára. 

139.1-6

Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. 

139.13-17

Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok.

 

Milyen fantasztikus módon alkotott Isten bennünket. Ez a Zsoltár nem csupán a teremtés csodájáról szól, amiben Isten megformázta az emberi testet tökéletesen működőre. Ez egyfajta személyes alkotás. Isten formált engem személyesen. És ebben örömét lelte. Látta pontosan – hiszen Ő tervezte – hogy milyen leszek, hogy nézek majd ki, milyen színű szemem lesz, milyen természetem, kitől mit fogok örökölni és legfőképpen azzal a tudattal tervezett engem, hogy majd élhessek az Ő akarata szerint és betölthessem a nekem szánt feladatot. Ő pontosan tudja mire vagyok képes és azt is hogy mire van szükségem, miben kell fejlődnöm. A Zsoltár szavai mérhetetlen szeretetről tanúskodnak. Ember vagyok akit nagy gonddal és aprólékossággal, részletről részletre tervezett meg a bölcs Alkotó. S nemcsak megtervezett, útnak indított aztán más munka után nézett, hanem a velem való kapcsolata folyamatos és közeli. Mindig velem van. Mindig. Függetlenül attól, hogy ezt érzem vagy nem érzem, hogy a dolgaim jól mennek vagy nem jól mennek. „Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod.”

Olyan hihetetlen dolog ez, teljesen felfoghatatlan. A Világ Ura rám figyel. A porszemre. Gondja van az utamra. Várja hogy megszólítsam. Tudja szívem vágyát, sőt mi több, Ő formálja azt.

Érdemes belegondolni, hogy bármilyenek is vagyunk, bármit is tettünk, bármennyit is pazaroltunk az életünkből, Ő ott van és vár. Várja, hogy szólítsuk, segítséget kérjünk, magasztaljuk Őt. Ő pedig várja, hogy beteljesíthesse tervét rajtunk. Pontosan azt a célt amire bennünket tervezett. 

Alkalmas vagyok e rá? - kérdezheted magadtól.
Isten válasza: IGEN.
Nem vagyok e kevés ehhez? Nem vagyok e jelentéktelen, csúnya, értéktelen?
Isten válasza: NEM.

Ő maga értékel, Ő maga készít fel, Ő maga szeretne vezetni. Értékes vagy számára. Amikor ezt kétségbe vonod akkor valójában az Ő munkáját vonod kétségbe. Ne tedd semmiképp, inkább kiálts segítségért.

 

Bátorság

2009.06.06. 09:16 Baranka

„Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” 
                                                                             ApCsel. 5.29

"Az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan a Salamon csarnokában tartózkodtak egy akarattal, de mások közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni. A nép azonban magasztalta őket. Az Úrban hívők száma egyre növekedett, férfiak és nők tömegével. A betegeket is kivitték az utcákra, ágyakra és fekvőhelyekre tették le őket, hogy ha arra jár Péter, legalább az árnyéka vetődjék rá valamelyikükre. Összejött a Jeruzsálem körüli városok népe is, hoztak betegeket és tisztátalan lelkektől gyötörteket, s ezek mind meggyógyultak.
Ekkor megjelent a főpap és egész kísérete, a szadduceusok pártja, és irigység fogta el őket. Elfogták az apostolokat, és hatósági őrizetbe vették őket. De az Úr angyala éjszaka megnyitotta a börtön ajtaját, és kivezetve őket ezt mondta nekik: „Menjetek, álljatok fel a templomban, és hirdessétek a népnek ennek az életnek minden beszédét.” Ők engedelmeskedtek, korán reggel bementek a templomba, és tanítottak. Amikor megérkezett a főpap és kísérete, összehívták a nagytanácsot, Izráel véneinek egész testületét, és elküldtek a börtönbe, hogy vezessék elő őket. A szolgák elmentek, de nem találták őket a börtönben; ezért visszatérve jelentették: „A börtönt ugyan gondosan bezárva találtuk, az őrök is az ajtó előtt álltak, de amikor kinyitottuk, bent senkit sem találtunk.” Amint a templomőrség parancsnoka és a főpapok meghallották ezeket a szavakat, zavarba jöttek: vajon mi lehet ez? De valaki odament és jelentette nekik: „Íme, azok a férfiak, akiket börtönbe vetettetek, ott állnak a templomban, és tanítják a népet.” Ekkor elment a parancsnok a szolgákkal, és elővezették őket, de minden erőszak nélkül, mert féltek a néptől, hogy megkövezi őket. Bevitték, és a nagytanács elé állították őket, a főpap pedig elkezdte kihallgatásukat: „Szigorúan megtiltottuk nektek, hogy tanítsatok annak nevében, és íme, betöltitek az egész Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét.” Péter és az apostolok így válaszoltak: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek. Az Isten őt fejedelemmé és üdvözítővé emelte fel jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izráelnek. Mi pedig tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentlélek is, akit azoknak adott az Isten, akik engedelmeskednek neki.”
ApCsel. 5. 12-32
 
 
A Jézus munkálkodása során tapasztalt kettősség itt, az apostoloknál is megjelenik. A nép csodálja őket, a főpapok és társaik elítélik. Sőt, itt azt írja az Ige, hogy irigyek. Mindenképp véget akarnak vetni ennek. Nemcsak hiúságukat piszkálja Péterék munkálkodása, mert a nép őket magasztalja, hanem, a „Jézus ügy” tovább gördül ez által. Hajszálpontosan az ő tanítását folytatják és az Ő cselekedeteit végzik. Ezt mindenképp meg kell akadályozniuk. Jön hát a börtön. De Isten Igéjének nem számítanak a rácsok. s minden úgy történik ahogyan az Úr tervezi.
 
Már voltak és lesznek is keresztyének börtönben. S mindegyik történet kicsit másképp végződik. Péterék angyal segítségével jutnak ki, Pálék földrengés által szabadulnak, Keresztelő János viszont meghal. De Isten Igéje terjed, nincsenek akadályok.
 
Az első szó, ami az apostolokról eszünkbe juthat itt, az a bátorság. Hiszen most szabadultak ki a börtönből, nyilvánvalóan üldözik őket, mégis újra tanítanak Isten utasítására. Elbújhatnának, de nem teszik. Mennyivel másabb ez a hozzáállás, mint a kakasszó előtti megtagadás! Akkor Péter csak szóban volt bátor, hencegett, hogy Krisztussal halálba is megy, mégis megtagadta. A Szentlélek az, aki adott erőt számára, hogy később valóban halálba tudjon menni Krisztusért, és bátorsággal tudja megvallani, hogy hozzá tartozik, és hirdetni a szabadítást.
 
Ha a Vigasztaló a mi életünket is betölthette már, akkor mi is kapjuk ezt a bátorságot, ezt a lehetőséget. Hirdetjük e az új élet lehetőségét, ahogy Krisztus parancsolta?
 
A főpapok felelősségre vonják Pétert és a többieket, hogy mégis hogy mernek tanítani, ha ők megtiltották? Tétovázás nélkül felelik, hogy istennek kell engedelmeskedni. A főpapoknak nem esik le továbbra sem, hogy „elkéstek”. A „Jézus mozgalmat” már nem lesz vége. mégis megpróbálják, minden erővel kiirtani, az utolsó csíráját is elfojtani. S mi lesz az eredmény?
 
Csaknem 2000 éve sikertelenek...

Kettős ígéret...

2009.05.30. 10:35 Baranka

"Ti népek, törzsek, kik bárhol az Ő szavát halljátok
Nagy jóvoltáért hálából Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!" RÉ 468/5

    "Az első könyvet arról írtam, Teofilusom, amit Jézus tett és tanított kezdettől egészen addig a napig, amelyen felvitetett, miután a Szentlélek által megbízást adott az apostoloknak, akiket kiválasztott. Szenvedése után sok bizonyítékkal meg is mutatta ezeknek, hogy ő él, amikor negyven napon át megjelent előttük, és beszélt az Isten országa dolgairól. Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?” Így válaszolt: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől. Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” Ezután visszatértek Jeruzsálembe az Olajfák hegyéről, amely Jeruzsálem közelében van egy szombatnapi járóföldre. Amikor hazatértek, felmentek a felső szobába, ahol meg voltak szállva, mégpedig Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia, Simon, a Zélóta és Júdás, a Jakab fia. Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt."
Apostolok Cselekedetei 1.1-12
 
A tanítványok immár másodszor "veszítik el" Jézust. Először végig kellett nézniük, ahogy vasra verve elviszik, majd megölik, most pedig végig kell nézniük, ahogy eltűnik a szemük elől a felhők között. Szerintem a tanítványok ugyanúgy éreztek szomorúságot. Mégis más ez a második alkalom. Egyrészt már átélték, hogy az elveszítés után Jézus újra velük van, másrészt pedig Jézus duplán tesz ígéretet. Egyrészt küld maga helyett valakit, a Vigasztalót, másrészt pedig Ő maga is visza fog jönni. Ettől persze nem sokkal egyszerűbb a tanítványoknak, mert ott van az elveszítés szomorúsága. De lehet már kapaszkodni a jövőbeli reménységbe, hogy Jézus újra itt lesz velük.
Ezután nem akarnak már szétszéledni, nincsenek annyira kétségbe esve, mint az első alkalommal, hanem közösen imádkoznak, együtt maradnak.
Mindemellett is félnek, ahogy később látjuk, az igazi bátorság akkor jön el, amikor a Vigasztaló, a Szent Lélek megérkezik. S nemcsak vígasztal, de erőt ad, bátorságot ad, és legfőképpen megadja azt a képességet, ami ahhoz kell, hogy elindulhasson az azóta világméretűvé vált misszió.

Így van ez a mi életünkben is. Sokszor úgy tűnik, Jézus lehetetlenséget kér tőlünk. De élppen a megfelelő időben megadja az erőt és a képességet ahhoz, hgoy betöltsük az általa kijelölt feladatot.

Hányszor kellett ezt megtapasztalnom nekem is, és mégis sokszor újra és újra rámtör a kétségbeesés: nem fog ez nekem menni, nem vagyok elég hozzá, jajj nagyon nehéz. És ilyenkor, mintha Mennyei Atyámat picinnyé zsugorítanám, hiszen nem hiszem el, hogy megadja az erőt és a képességet a feladathoz. Hát komolyan azt gondoljuk,hogy vesztünkbe küld, és magunkra hagy??

Adjon a mi Mennyei Atyánk mindnyájunknak bölcs és nyitott szívet, hogy elhiggyük az ígéreteit, elfogadjuk a Tőle kapott feladatokat és bátorsággal végezzük el!

Készenlét

2009.05.23. 07:50 Baranka

"Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el." Márk 13.31 

„Ha valaki akkor ezt mondja nektek: Nézd, itt a Krisztus! - vagy: Nézd, ott van! Ne higgyétek! Mert hamis krisztusok és hamis próféták jelennek majd meg, jeleket és csodákat tesznek, hogy ha lehet, megtévesszék a választottakat. Ti azonban vigyázzatok: előre megmondtam nektek mindent!” „Azokban a napokban pedig, ama nyomorúság után, a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről, és az egek tartóerői megrendülnek. És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel; és akkor elküldi az angyalokat, és összegyűjti választottait a világ négy tájáról, a föld sarkától az ég sarkáig.” „Tanuljátok meg a fügefáról vett példázatot: amikor már zsendül az ága, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor meglátjátok, hogy ezek történnek, tudjátok meg, hogy közel van ő, az ajtó előtt. Bizony, mondom néktek, hogy nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindez végbe nem megy. Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.” „Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki sem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya. Vigyázzatok, legyetek ébren, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő! Ahogy az idegenbe készülő ember, amikor elhagyta házát, átadta szolgáinak a hatalmat, és kiadta mindenkinek a maga munkáját, az ajtóőrnek is megparancsolta, hogy vigyázzon. Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, mikor jön meg a ház ura; lehet este vagy éjfélkor, kakasszókor vagy reggel: nehogy, amikor hirtelen megjön, alva találjon benneteket! Amit pedig nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Vigyázzatok!”
Márk13.21.37
 
Nem egyszerű, sőt egyenesen ijesztő kijelentések lehetnek ezek számunkra. Készen állunk e az Úr Jézus visszajövetelére? Vajon megtettük e azt, ami ránk bízatott? Krisztus óva int bennünket a készenlétre. Nem csupán azért, mert az időt senki nem tudja, és így akármikor elkövetkezhet, hanem azért is, mert ahogy az Ige írja: még a választottakat is el akarják majd hitetni.
Krisztus visszajövetelének időpontja nagy titok. Ezért is fura, hogy a történelem folyamán többen is próbálkoztak azzal, hogy az időpontot megjósolják. Eddig nem jött be... De hogyan is lehetne megjósolni, amikor csak az atya tudja? Az Ige szerint még a Fiú sem, az angyalok sem. Ebből következik, hogy az ördög sem tudja az idejét. Hát meg kell mondjam elég aktív is abban, hogy lenullázza, eltántorítsa használhatatlanná tegye a Krisztust szolgálókat. Ha nem tudja, hát nem tudja, mindenesetre próbál biztosra menni.
Ezért sem lazíthatunk, valóban készenlétben kell lennünk. Mert jönni fognak a hamis próféták, a hitetők, és bennünket is el akarnak tántorítani. Hála az Úrnak, nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva, mert van fegyverünk. a hit fegyverzete. Emellett pedig felelősséget is kellene éreznünk a körülöttünk élők iránt, azok iránt, akik még nem a Krisztuséi? Tudunk e feléjük szolgálni? Nem erőszakkal persze, hanem az Istennel.
Kapaszkodni kell naponta az Isten kezébe, az Ő útmutatásába, és nem lemenni az ösvényről. Mert ha megalkuvók vagyunk a hit kérdésében, akkor jobban ki vagyunk téve a hitetésnek is.
Ezért kitartás, figyelem, éberség, bármikor jöhet az Úr Jézus.
Minden fel fog bomlani, megsemmisül, csak, az Úr Jézus beszéde állmeg, de az biztosan.
 
Nem félni kell tehát, hanem küzdeni, kitartani.

Tévelygés vagy közelség?

2009.05.21. 07:42 Baranka

„ Ó mi kegyelmes Mesterünnk. Emlékezzél meg mirólunk
Ki meghaltál volt érettünk. Légy jelen mivelünk
Te látod mennyből éltünket, és nagy keserűséginket:
Vigasztald meg mi lelkünket, hogy higyjünk tégedet.” RÉ 358

 
"Ezután szadduceusok is jöttek hozzá, akik azt mondják, hogy nincs feltámadás, és ezt kérdezték tőle:  „Mester, Mózes előírta nekünk, hogyha valakinek a testvére meghal, és asszonyt hagy hátra, de nem hagy gyermeket, akkor a testvére vegye el az asszonyt, és támasszon utódot az ő testvérének. Volt hét testvér. Az első megnősült, és amikor meghalt, nem hagyott utódot. A második is elvette az asszonyt, és meghalt úgy, hogy ő sem hagyott utódot. Ugyanígy történt a harmadikkal is, és a hét közül egy sem hagyott utódot. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor, amikor majd ezek feltámadnak, melyiké lesz az asszony? Mert mind a hétnek a felesége volt.” Jézus ezt mondta nekik: „Vajon nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát? Mert az emberek, amikor már feltámadtak a halálból, nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem olyanok, mint az angyalok a mennyekben. Arról pedig, hogy feltámadnak a halottak, vajon nem olvastátok Mózes könyvében, hogy mit mondott neki Isten a csipkebokornál: Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákób Istene? Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Ti tehát nagyon tévelyegtek.”
Ekkor odament az írástudók közül egy, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól megfelelt nekik, megkérdezte tőle: „Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?” Jézus így válaszolt: „A legfőbb ez: Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” Az írástudó ezt mondta neki: „Jól van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más; és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő és véres áldozatnál.” Jézus pedig, amikor látta, hogy értelmesen felelt, ezt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” És többé senki sem merte őt megkérdezni."
 Márk. 12.18-34
 
Sokszor elcsodálkozom Jézus türelmén. Én már rég elküldtem volna nemistudomhová ezeket az állandó piszkálódókat. Olyanok kérdeznek a feltámadásról találós kérdést, akik nem is hisznek a feltámadásban. Tényleg olyan szörnyenfontos volna számukra, hogy kié lesz az az asszony?? Vajon gúnyolódni akarnak, vagy megfogni Jézust? Érthetetlen. Tovább megy a képmutatás. Folyton próbálkoznak, de Jézust nem sikerül megfogniuk. Ehelyett konkrét helyzetelemzést kapnak: tévelyegtek... Sokszor fáj, de mégis jó az ilyen típusú Jézusi helyzetelemzést megkapni. De csak akkor mehet előre az életünk, ha igazat adunk eben Jézusnak és nem a sebeinket nyalogatva puffogunk rajta.
A szadduceusok tanítása alapvető hibákat tartalmazott. Ezt meg kellett tudniuk. Arról viszont nem tudhatunk, hogy a Jézusi intésre változott e valamelyikük élete.
 
Az viszont látszik ebből a szakaszból, hogy igen is voltak a Jézusi tanításra nyitott szívű emberek az írástudók között is. Hogy ezen írástudó kérdése és válasza nem képmutatás, azt Jézus válasza tükrözi: „Nem vagy messze az Isten országától.”
Egy szituáción belül hangzik az ítélő és a bíztató szó. Jézus világosan rá tud mutatni az életünkre, rámutat, hogy állunk ő előtte, rámutat, ha tévelygünk, rossz irányba megyünk, de bíztatni is tud, kitartást, erőt ad a folytatáshoz.
 

Le az álarcokkal!

2009.05.20. 07:41 Baranka

Amikor Jézus leleplez 

 "Jézus ekkor példázatokban kezdett szólni hozzájuk: „Egy ember szőlőt ültetett, körülkerítette, borsajtót ásott, és őrtornyot épített. Azután bérbe adta munkásoknak, és idegenbe távozott.Majd amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy megkapja a részét a szőlő terméséből. De azok megfogták a szolgát, megverték, és elküldték üres kézzel. Ismét elküldött hozzájuk egy másik szolgát, ezt meg fejbe verték, és meggyalázták. Újból küldött egy szolgát; ezt megölték, azután sok más szolgát is, akik közül némelyeket megvertek, másokat megöltek. Egyvalakije volt még, a szeretett fia. Utoljára őt küldte el hozzájuk, mert így szólt: Fiamat meg fogják becsülni. A munkások azonban ezt mondták maguk között: Ez az örökös, gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség! Megragadták, megölték, és kidobták a szőlőn kívülre. Mit tesz hát majd a szőlő ura? Eljön, és elveszíti a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt. Ezt az írást sem olvastátok: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő; az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben?” Ekkor szerették volna elfogni őt, de féltek a sokaságtól. Rájöttek ugyanis, hogy róluk mondta a példázatot. Ezért otthagyták őt, és elmentek.

Elküldtek hozzá a farizeusok és a Heródes-pártiak közül néhányat, hogy szóval csalják tőrbe. Odamentek tehát, és így szóltak hozzá: „Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és nem tartasz senkitől, mert nem veszed figyelembe az emberek tekintélyét, hanem az igazsághoz ragaszkodva tanítod az Isten útját. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessük-e, vagy ne fizessük?” Ő pedig ismerve képmutatásukat, ezt mondta nekik: „Mit kísértetek engem? Hozzatok nekem egy dénárt, hogy megnézzem.” Hoztak egyet, és akkor Jézus megkérdezte: „Kié ez a kép és ez a felirat?” Ők pedig így feleltek: „A császáré.” Ekkor Jézus ezt mondta nekik: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” És igen elcsodálkoztak rajta."

Márk 12-1-17
 
Szőlőmunkások:
A fenti példázat hihetetlenül megrázó számomra. A gonoszság megtestesül benne. Önzés, hatalomvágy, irigység úgy elhatalmasodik, hogy megszűnnek a gátlások. Ilyen a bűn.
Jézus ezt a képet éppen az Őt faggatókra használja, amire ők rá is jönnek. A szőlőmunkások vége az, hogy elvesznek. Annyira próbálnak Jézuson fogást találni, de nem megy. Mindig sokan veszik körül, és szavaival sokszor kompromittálja őket. Nem tehetik, mert vigyázniuk kell a tekintélyükre, a hitelességükre, ezért bármire képesek.
Pontosan tudják, hogy Jézus róluk beszél. Amikor Jézus a fejünkre olvassa bűnöket, akkor vajon mit teszünk? Feldühödünk és figyelmen kívül hagyjuk, vagy pedig térdre esünk, hogy megbánjuk? A farizeusok az előbbit választották. Mi választhatunk másképp. És valójában csak az őszinte bűnbánat fog ez esetben előre vinni, a sértődés, vagy Isten hibáztatása nem.
 
Az adózásról:
Megint egy cseles terv, hogy megfogják Jézust. Elképesztő az a hízelgés, képmutatás, amivel körbe veszik. Ha Jézus igent, vagy nemet mond erre a kérdésre, mindenképpen hibázik a szemükben. Mert ha azt mondja, fizessetek, akkor nem hazafi, ha meg azt mondja, ne, akkor meg lázadó. Jézus persze átlát rajtuk egészen a szívükig lát.
Valóban „cselesek” az üldözői, de számunkra inkább az a kérdés, hogy mi mennyire vagyunk képmutatók, vagy mennyire vagyunk „cselesek”, hogy elérjük a céljainkat.
Mert bizony hajlamosak vagyunk mást, jobbat mutatni magunkról, mint ami van. Tudunk hízelegni is, hogy elérjünk célokat. És másokat be is lehet csapni vele, ha elég ügyesek vagyunk, de Jézust nem vezethetjük félre.
Le tehát az állarcokkal!

Az Úrnak van szüksége rá!

2009.05.18. 07:41 Baranka

Add a szamarad...

"Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, Bétfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél, elküldött tanítványai közül kettőt, és így szólt hozzájuk: „Menjetek az előttetek levő faluba, és mindjárt, amint beértek, találtok egy szamárcsikót megkötve, amelyen még nem ült soha senki: oldjátok el, és hozzátok ide. Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: Miért teszitek ezt? - mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rá, de azonnal vissza is küldi.” El is mentek, meg is találták a szamárcsikót az ajtó elé kötve kinn az utcán, és eloldották. Az ott álldogálók közül néhányan megkérdezték tőlük: „Miért teszitek ezt, miért oldjátok el a szamárcsikót?” Ők pedig úgy válaszoltak, ahogyan Jézus mondta; és akkor elengedték őket. Elvitték tehát Jézushoz a szamárcsikót, ráterítették felsőruhájukat, ő pedig felült rá. Sokan felsőruhájukat terítették az útra, mások a mezőn vágott lombos ágakat; akik pedig előtte és utána mentek, ezt kiáltották: „Hozsánna! Áldott, aki jön az Úrnak nevében! Áldott a mi atyánknak, Dávidnak eljövendő országa! Hozsánna a magasságban!” Jézus ekkor bement Jeruzsálemben a templomba; mikor pedig már mindent megnézett, és mivel már későre járt az idő, kiment Betániába a tizenkettővel."
Márk 11. 1-11
 
Jézus szamárháton vonul be Jeruzsálembe. Prófétai tett ez, ugyanakkor az alázat jele is.
Ezt a történetet mindig olyan lazán tekintettem. Kell egy szamár, hát a tanítványok hoznak egyet, Jézus felül, és kész. Mégsem olyan egyszerű ez a tanítványok szempontjából. Hisz a parancs az, hogy oldjanak el egy szamarat és hozzák el. Én azért aggódtam volna, hogy utánam engedik a kutyát is... S más védekezés nincs arra, hogy elviszik a szamarat, hogy: az Úrnak van szüksége rá. Ez nem is olyan egyszerű így. De Jézus pontosan tudta, kitől, milyen szamarat hozathat el problémamentesen.
Azon gondolkodtam, hogy én az életemből vajon könnyen adok e oda dolgokat azért, mert az Úrnak van szüksége rá. Most az teljesen mindegy, hogy fizikai, vagy lelki dolog, de oda tudok e adni bármit az Úrnak, ha kéri? Nem e hímezek hámozok, hogy jó, adom, de azért mégse annyira... Vagy légyszi kicsit később vidd már el. De nem. Ezek az emberek erre a mondatra simán rábólintanak. Pedig az sincs benne, hogy visszakapják e a szamarat vagy nem, ők adják.
Hatalmas port kavar a Jeruzsálemi bevonulás. Mindenki kíváncsi, a tömeg hozsánnázik, a főpapok és írástudók bizonyára őrjöngenek dühükben, és Jézus végét tervezik. Nekem az a megrázó ebben a történetben, hogy ez a tömeg, aki kiáltja itt a hozsánnát, egy héttel később azt üvölti, hogy feszítsd meg. És Jézus ezt TUDJA!!!
De megy tovább. Értük megy. Értünk megy. Nem menekül, önként vállalja a keresztet értük és értünk, akik elfordultak.
Egyszerűen, szeretetből...

Amikor Isten szegényít az a gazdagság...

2009.05.15. 07:25 Baranka

"Az Istennél minden lehetséges” Mk. 10.27

 
" Amikor útnak indult, odafutott hozzá egy ember, és térdre borulva előtte, azt kérdezte tőle: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így szólt hozzá: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül. Tudod a parancsolatokat: Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, ne károsíts meg senkit, tiszteld apádat és anyádat.” Az pedig ezt mondta neki: „Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva.” Jézus miután rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: „Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” A válasz miatt elborult az ember arca, és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Jézus ekkor körülnézett, és így szólt tanítványaihoz: „Milyen nehezen mennek be Isten országába a gazdagok!” A tanítványok megdöbbentek szavain, Jézus azonban ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: „Gyermekeim, milyen nehéz az Isten országába bejutni! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint gazdagnak az Isten országába bejutni.” Ők még jobban megrökönyödtek, és ezt kérdezgették egymás közt: „Akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk tekintett, és ezt mondta: „Az embereknek lehetetlen, de az Istennek nem, mert az Istennek minden lehetséges.”
Márk. 10.17
 
Jól ismert történet. Az jutott eszembe, hogy akár a Biblia legszomorúbb történetének is nevezhetném. Elfordul valaki az Istentől. Nem dühből, sértődésből, hanem azért, mert valami számára sokkal fontosabb volt. Pedig a szívében megvolt a szándék. Akart volna Istenhez tartozni. De a saját kincse, mint valami béklyó fogta körül. Megvan neki mindene, ami ahhoz kell, hogy Istenhez tartozzon. Van benne alázat, van benne szándék, vannak kérdések a szívében, tudása is van, mégsem pökhendi tőle, hanem alázatos. Jézus is megkedveli. Érdekes, hogy ezt külön említi az Ige, hiszen Jézus számára mindenki fontos volt, és mindenkit kedvelt. Biztosan elszomorította Őt is, hogy az ifjú nem tudott mellette dönteni.
Jézus igazán jó pszichológus, ha lehet ilyet mondani. Pontosan tudta, hogy kihez, hogyan forduljon. Volt akivel keményen beszélt, volt akivel szelíden. S pontosan látja az az egyetlen dolgot, amiben az ifjúnak fogyatkozása van. Látta a szívében a kincset. Amíg a gazdagsága van a szíve közepén, addig Jézus nem lehet kinccsé az ő életében.
Jézus nagyot kért tőle? Talán igen. Tőlünk kért már nagyot? S tudtuk megtenni? Vagy szomorodva oldalogtunk tovább.
Mindannyiunknak lehet gazdagsága. Olyan gazdagsága, ami akadálya annak, hogy az Isten váljon a legnagyobb kinccsé bennünk. Ez a gazdagság nem feltétlenül pénz vagy egyéb javak, hanem bármi, amit képtelenek vagyunk feladni, ami teljesen betölti az életünket.
Mit tehetett volna az ifjú?
Talán vihette volna Jézus elé ezt a görcsöt, amit a gazdasághoz való ragaszkodás okozott. Isten százszorosan megjutalmazta volna, mert ha Jézus van a szívben, az mindennél nagyobb jutalom. Tényleg nehéz elképzelni annak, aki nem élte át ezt a fajta gazdagságot, hogy hogyan tudtak a történelemben Jézus követői éhezve szomjazva, üldözve, fizikai bántalmakat szenvedve, mégis ragyogóan szolgálni.
Valóban nehéz dolog a gazdagnak Isten országába jutni. Nehéz a gazdagnak mindent elhagyva Jézust követni. Már csak azt érdemes átgondolnunk, hogy az életünkben van e olyan gazdagság, ami fontosabb, mint az Úr Jézus? Tudjuk e Őt teljesen szabadon követni, vagy megszomorodva oldalgunk el, hogy na nem, azért ezt nem tudom feladni érte...
A rossz hír az, hogy a számunkra ennyire fontos dolgokat nem tudjuk feladni, egyszerűen, mintha képtelenek lennénk rá. Ilyenkor mi lehet a megoldás? Kegyesen hangzik ugyan, de tényleg egyszerű: Istennek minden lehetséges. Tehát nem kell erőlködni különösebben, Ő meg tudja oldani ezt a dolgot is, Át tudja rendezni a sorrendet az életünkben. De csak akkor, ha nem oldalgunk el megszomorodva, hanem kitesszük magunkat ennek a formálásnak.

Felelősséggel egymásért

2009.05.13. 07:40 Baranka

"Nagy jóságodra méltók nem vagyunk,
Rossz útra térve gyakran elhagyunk:
Áhítjuk mégis szent Igéd szavát,
Megtérő gyermekid fogadd be hát" RÉ 168/3

 „Aki pedig akár csak egyet is megbotránkoztat e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe dobják.” „Ha megbotránkoztat téged az egyik kezed, vágd le, mert jobb, ha csonkán mégy be az életre, mint ha két kézzel mégy a gyehennára, az olthatatlan tűzre, (ahol férgük nem pusztul el és a tűz nem alszik el.) És ha az egyik lábad botránkoztat meg téged, vágd le; mert jobb, ha sántán mégy be az életre, mintha két lábbal vetnek a gyehennára, És ha az egyik szemed botránkoztat meg téged, vájd ki, mert jobb, ha fél szemmel mégy be az Isten országába, mint ha két szemmel vetnek a gyehennára, ahol férgük nem pusztul el és a tűz nem alszik el.” „Mert tűzzel sózatik meg mindenki.
Jó a só, de ha a só ízetlenné válik, hogyan adjátok vissza az ízét? Legyen bennetek só, és békességben éljetek egymással.”
Mk. 9.42-50
 
Egymás iránti felelősségünk óriási. Ennek fontosságát hangsúlyozza Jézus is.
Kik a kicsinyek? Lehetnek a gyermekek is, de lehetnek a hitben gyermekek is. Miért olyan szemléletes a gyermek példa? A gyermek sokmindenben formálható. Azt teszi, amit lát a környezetében, lehet nevelni, tanítani. Minél idősebb valaki, annál nehezebben megy ez a formálás. Ahhoz, hogy felnőttként formálhatók legyünk, magunknak is gyermekké kell válnunk, és hagyni, hogy vezessen bennünket az Isten. Sokszor nehéz lenyelni ezt a békát... Hagyni, hogy más irányítson. Ahogy növekszünk a hitben és egyre több tapasztalatunk lesz, úgy kell méginkább törekedni az Isten vezetésére, hiszen, ha már sokat tudunk, hajlamosak vagyunk, nem Urunkra, hanem tapasztalatainkra, saját jónak hitt észjárásunkra támaszkodni.
Valahogy látszik, hogy a frissen megtértekben más a lendület. Ők, mivel éppen e tapasztalatszerző, lefelé növekedő pályán vannak, többnyire sokszor hallgatnak az idősebbekre, tanácsot kérnek. Látják a többiek életét, tetteit, és könnyen hajlanak. Persze van, aki egyből stabilan áll, de én pl. nem ilyen voltam az elején.
Jézus nem véletlenül élezi ennyire a kicsinyek megbotránkoztatásának tilalmát. Milyen szörnyű az, ha a keresztyén közösségen belül kell negatívumokkal szembesülnie annak, aki még gyermek a hitben. S nem e kell vigyáznunk egymásra, szeretettel? Azokra is, akik újak, és azokra is, akik régi "harcosok".
A testrészek levágásának hangsúlyozása bennem azt a gondolatot indítja el, hogy sokszor olyasmi van az életemben, ami számomra létfontosságúnak tűnik, mégsem jó, akadályoz a növekedésben. Az ilyen dolgokat, akármilyen fontosak is, vagy közel állnak hozzánk, el kell vetnünk még ha fájdalmas is.
Ha begyűjtjük az életünkbe ezeket a számunkra kedves, de felesleges dolgokat, ízetlenek leszünk keresztyénként. Jézus ettől óv bennünket. Ízetlen, sótlan emberre ki kíváncsi, hogy lehet így bizonyságot tenni? Bár aki, már ízetlenné válik, szerintem nem vágyik arra, hogy szolgáljon. Még jó, hogy ebből az állapotból is van visszaút.
A só íze, amit Istentől kapunk, és a békesség a többiekkel, szinte együtt járnak. Egymás felé is kell szolgálnunk. Szeretettel, odafigyeléssel, jó szájízzel.
S ehhez az erőt is megkapjuk.

Lefelé növekedni...

2009.05.12. 07:15 Baranka

„Úr lesz a Jézus mindenütt,
Hol csak a napnak fénye süt
Úr lesz a messze tengerig
Hol a hold nem fogy, s nem telik.”       RÉ 398

 „Megérkeztek Kapernaumba, és amikor már otthon volt, megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok útközben?” Ők azonban hallgattak, mert arról vitatkoztak az úton egymással, hogy ki a legnagyobb? Jézus ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” És kézenfogva egy kisgyermeket közéjük állította, átölelte, majd ezt mondta nekik:  „Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött.”” 

 Mk. 9.33-37

 
 
Az ember örök harca: megküzdeni saját nagyságával, énjével, előtérbe tolásával. Milyen nehéz lehetett azzal küzdeni a tanítványoknak, hogy nincs közöttük rangsor. Többségük amúgy is különbözött. Voltak fiatalabbak, idősebbek, voltak különböző foglalkozásúak, származásúak, gondolhatnánk, teljesen jogos, hogy ha testi értelemben így van, hát lelki értelemben is lehet különbség.
Jézus kijelentése meglepő és megszégyenítő. Nem a nagyságra kell törekedni, hanem a kicsinységre. Ez a lefelé növekedés. Amikor elhatalmasodik rajtunk saját nagyságunk, akkor már képtelenek vagyunk meglátni másokat, és zavar támad a kapcsolatban is, ami Krisztust és engem összeköt.
Nem csak arról van itt szó, hogy Krisztust elismerjük nagyobbnak. Ez többnyire, ha nem is minden esetben, de szokott sikerülni. De el tudom e ismerni bármelyik testvéremet nagyobbnak magamnál? Azt is, akit nem kedvelek, azt is, aki épp megbántott, és azt is akinek a bűneit nyilvánvalóan látom és utálom?
Lefelé növekedni létfontosságú. De nagyon nehéz. Hiszen a növekedés természetes folyamata fizikailag és szellemileg is a folyamatos felfelé törekvés. De egészséges és Krisztusi lelkületünk csak akkor maradhat, ha a lelkünk úgy növekszik felfelé, hogy Krisztus irnyába nő és nem magam irányába, illetve ha embertársaimmal szemben pedig lefelé növekszik.
Ahogy mélyül ahitünk Krisztusban, úgy kell elmélyüljön az alázat is. Annak tudata, hogy kicsiny vagyok, és minden cselekedetem, minden amit elértem volna, mindenem amit tudok, vagy amim van, az Krisztusnak köszönhető.
Tudok e a mindennapokban ennyire alázatos lenni? Tudok e olyen engedelmes lenni, mint egy kicsi gyermek, akit maga Krisztus állít a tanítványok elé példaként?
Valóban nem egyszerű feladat. És az ember számára megvalósíthatatlan. Mi nem tudunk ilyenek lenni. Egyszerűen szimplán nem. Hogy kérhet akkor ilyet az Isten, ha tudja, hogy úgyse fog menni. Azért, mert Ő mégis tudja azt, hogy fog menni. Tudunk majd lefelé növekedni alázatosan úgy, hogy Krisztus növekszik bennünk.
Az Isten kér valamit, és ott áll, hogy segítsen benne. Egész életünkben ott van, hogy segítsen ebben a növekedésben. Nem erőlködni kell tehát az alázatra, vagy tettetni a dolgot, hanem naponként szorulni a kegyelemre.
Így indulhat a valódi növekedés.
 

Hiszek, segíts a hitetlenségemen!

2009.05.11. 07:42 Baranka

"Uram, Isten siess. Minket megsegíteni. Ily nagy szükségünkben. Krisztus Jézusért, mi Urunkért. És Megváltónkért.” RÉ 151

 

"Amikor a tanítványok közelébe értek, nagy sokaságot láttak körülöttük, írástudókat is, akik vitatkoztak velük. Amint meglátták Jézust, az egész sokaság nyomban megdöbbent, és eléje futva köszöntötte őt. Ő pedig megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztok velük?” A sokaságból így felelt neki valaki: „Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van; és amikor ez megragadja, úgy leteperi őt, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Jézus így válaszolt nekik: „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt elém!” Odavitték hozzá, és amikor meglátta őt a lélek, azonnal megrázta a fiút, úgyhogy az a földre esve fetrengett és tajtékzott. Jézus megkérdezte a fiú apjától: „Mennyi ideje, hogy ő így van?” Mire ő ezt válaszolta: „Gyermekkora óta. Sokszor vetette tűzbe is, meg vízbe is, hogy elpusztítsa, de ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!” Jézus ezt mondta neki: „Ha lehet valamit tennem? - Minden lehetséges annak, aki hisz. ” Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” Amikor meglátta Jézus, hogy összefut a sokaság, ráparancsolt a tisztátalan lélekre ezt mondva neki: „Te néma és süket lélek, megparancsolom neked: menj ki belőle, és ne menj bele többé!” Erre az felkiáltott, erősen megrázta őt, és kiment belőle. A gyermek olyan lett, mint a halott, úgyhogy sokan azt mondták: vége van. Jézus azonban kezét megragadva magához térítette, és az felkelt. Amikor azután Jézus bement egy házba, tanítványai megkérdezték tőle maguk között: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” Ő pedig ezt mondta nekik: „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.” Onnan elindulva keresztülmentek Galileán, de nem akarta, hogy felismerje őt valaki, mert tanítani akarta tanítványait. Arról beszélt nekik, hogy az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de miután megölték, három nap múlva feltámad. Ők nem értették ezt a beszédet, de féltek őt megkérdezni."

 
Mk. 9.14-32
 
A tanítványok immár kiküldve munkálkodnak. Jézus már ekkor is missziói feladatot bízott rájuk. Most valamilyen okból távol volt tőlük. De éppen időben érkezik egy megoldhatatlannak tűnő probléma közepébe. Nagy tömeg gyűlt össze, természetesen az írástudók most is okoskodnak, a tanítványok meg ott állnak valószínűleg megszégyenülve, hiszen nem tudnak mit kezdeni a problémával, nem tudják meggyógyítani a fiút. A Biblia nem közvetíti pontosan, hogy mi is történt, de bizonyára mindenki fel volt dúlva, az írástudók adták a tanácsaikat és próbáltak fogást találni Jézuson meg a tanítványokon, az apa késégbe volt esve, a tanítványok meg ott topogtak tehetetlenségükben.
De Jézus megérkezik. Ő mindig időben érkezik.
Megjelenésekor vége szakad a vitának, egyből ő lesz a főszereplő. És persze az apa, aki az egész vita okozója, súlyos beteg, megkötözött gyermekével. Újra elmondja, mi a baj, nyilvánvalóan, a kudarc ellenére is kapaszkodik a lehetőségbe, hogy talán majd Jézus.
A szabadítás ebben a történetben az apa hitén múlik.
A tanítványok vajon miért vallottak kudarcot? Talán túl nagy volt a feladat? Igaz, az valóban nem kicsi. Lehet az volt a baj, hogy nem szóltak egyből Jézusnak, amikor szembesültek a nehézséggel, hanem próbálkoztak vaktában?
Jézus válasza azt sejteti, hogy nem a nehézség a baj, hanem a hit hiánya. A hit, amely hegyeket mozdíthat el, képes lett volna megszabadítani a Fiút. És az imádság. Istenhez fordulni a szolgálat közben. Igen, hívhatták volna Jézust próbálkozás és tanakodás helyett.
Amikor szolgálatba indulunk, mennyire van bennünk az imádság? Mennyire van bennünk az elkötelezettség, hogy mindenbe úgy fogjunk bele, hogy biztosan tudjuk, Isten az oldalunkon harcol és ezért élhetünk át csodákat? Ebben hibázhattak a tanítványok.
De az is fontos, hogy ez a betegség, amivel itt találkoztak, nem olyan mint egy egyszerű testi betegség, vakság, poklosság, vagy bármi hasonló. Itt ördögi megszállottságról van szó, amit másképp is kell kezelni. Sokkal nagyobb körültekintést igényel és sokkal nagyobb előkészületet. Meg kell tanulnia a tanítványoknak azt is, hogy ezeket a helyzeteket hogyan oldják meg. S nekünk is érdemes átlátni, hogy mikor, mivel szembesülünk, és hogyan oldjuk meg.
A megkötözött fiú meggyógyul Jézus szavára, és az apa hitének következményeként. Aki nem adja fel a sokadik próbálkozás után - biztosan sokmindent megpróbált, hogy segítsen a fián, hiszen az gyermekkora óta beteg – kitartó és Jézusba veti a reménységet.
Így történhet gyógyulás. Hitből, Jézussal. Őbelé vetve a reménységet.
A sokaság még mindig ott áll, várva, hogy mi fog történni, hogy fog megoldódni a helyzet. Nagyon sokan látják a gyógyulást. Nagyon sokan hihetnének benne. Hiszen amit csinál , az teljes mértékben Isteni cselekedet. De úgy tűnik, itt még csak pillanatnyi hit ébred. Nem sokan mertek Jézus mellé állni később, amikor azt kell kiáltani, hogy kit bocsássanak szabadon...
A valódi hit kitart, kiáll Jézus mellett. Akkor is, ha olykor történnek benne ingadozások, vagy érik nehéz helyzetek. Akkor is, ha éppen jól megy, és akkor is, ha nem. Jézusban bízik, Jézusba kapaszkodik.
Testvéreim, stabil kapaszkodást kívánok!

„Még mindig nem értitek?”

2009.05.08. 07:44 Baranka

Kimentek hozzá a farizeusok, és vitatkozni kezdtek vele: mennyei jelt követeltek tőle, kísértve őt. Jézus lelke mélyéről felsóhajtva így szólt: „Miért kíván jelt ez a nemzedék? Bizony, mondom néktek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek.” Ezzel otthagyta őket, és ismét hajóba szállva elment a túlsó partra. De elfelejtettek kenyeret vinni, és mindössze egy kenyér volt velük a hajóban. Jézus figyelmeztette őket, és így szólt: „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok kovászától és a Heródes kovászától!” Erre tanakodni kezdtek arról, hogy nincs kenyerük. Amikor ezt Jézus észrevette, így szólt hozzájuk: „Mit tanakodtok azon, hogy nincs kenyeretek? Hát még mindig nem veszitek észre, és nem értitek? Még mindig olyan keményszívűek vagytok? Van szemetek, és mégsem láttok, fületek is van, és mégsem hallotok? Nem is emlékeztek? Amikor az öt kenyeret megtörtem az ötezernek, hány kosarat szedtetek tele kenyérdarabokkal?” Így feleltek: „Tizenkettőt.” „És amikor a hét kenyeret törtem meg a négyezernek, hány kosarat szedtetek tele kenyérdarabokkal?” Ezt mondták: „Hetet.” Erre Jézus újra megkérdezte: „Még mindig nem értitek?”

Mk. 8.11-21
  
A farizeusok örök csatája, célja: valahogy megfogni Jézust, hibát találni benne, csalást bizonyítani rá. Mennyei jelt követelnek. Ha nem ad, csaló , ha ad szélhámos... Jézus pontosan látja a szándékukat és nem keveredik vitába.
Jó volna csak negyedennyire bölcsnek lenni, hogy meglássam egyes szóharcok feleslegességét. Jézus nem kényszerít rá senkire semmit. De szomorú, ha látja a kemény szíveket.
Én tudok e így szánakozni? Hogy az engem bántókat nem utálom, hanem inkább arra gondolok, hogy megtérésre volna szükségük? Jézus lelke mélyéről sóhajt fel: nem adatik jel ennek a nemzedéknek. Érdekes hogy ezt mondja, hiszen egész "pályafutása" tele van Istenre mutató jelekkel. De meglátni csak az látja, akinek erre fogadókész szíve van.
Beláthatjuk, Jézusnak nemigen volt könnyű dolga. Nemcsak a farizeusok nem értik, hanem tanítványai is sokszor értetlenkednek körülötte.
Ő a farizeusok kovászáról beszél, amitől óva int. Ez a felfuvalkodottság, az önimádat, a szeretetlenség kovásza. Ha ez hatalmasodik el bennünk, akkor valóban kiveszik minden szeretet és elkötelezettség az Isten iránt. És ez csak növekszik, mint a kovász a kenyértésztában. Valami ilyesmiről beszél Jézus, de a tanítványok túlságosan földi szemmel tudnak gondolkodni még, azt gondolják, hogy akkor nem ehetnek kenyeret, pedig jaj de kevés van. 
Milyen jó, hogy Jézus látja a tanakodásukat, ugyanakkor „ciki” is a leleplezés. Aggódnak és ismét aggódnak, hogy nem lesz mit enniük. Rádöbbenhetünk, hogy mennyire olyan emberek voltak ők is, mint mi. Hány csodát, hány szabadulást láttak már Jézus mellett? Kellett e valaha éhezniük, szomjazniuk, vagy komolyan nélkülözniük Jézus mellett? És hitetlenkednek.
Jézus emlékezteti őket a kenyérszaporításos esetre, hogy rádöbbenjenek, nem kell emiatt aggódni. Életük minden területét, a fizikai szükségletektől a lelki dolgokig, nyugodtan rá lehet bízni Jézusra.
Ez természetesen ránk is vonatkozik. De olyan sokszor tudunk mégis aggodalmaskodni. A rengeteg átélt csoda és öröm ellenére. Mondogatom, hogy „tudom, tudom, megsegít az Úr”, de azért mégis szorongok és aggódom. És akkor jöhetnek a testvéreim a kegyesnek tűnő frázisokkal: bízd az Úrra, imádkozzál stb., az nem segít.
És aztán jön Jézus és megkérdezi: Még mindig nem érted?
Na ez be szokott jönni... :) Elszégyellem és összehúzom magam picit, majd közlöm, hogy rádöbbentem: igen, igazad volt.

Evének azért, és megelégedének...

2009.05.07. 14:54 Baranka

„Azokban a napokban, amikor ismét igen nagy volt a sokaság és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: "Szánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük; ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton, mert némelyikük messziről jött." Tanítványai így feleltek: "Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?" Megkérdezte tőlük: "Hány kenyeretek van?" Ők ezt válaszolták: "Hét." Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjék le a földre, azután vette a hét kenyeret, hálát adott, megtörte, és tanítványainak adta, hogy tegyék eléjük. Ők pedig a sokaság elé tették. Volt néhány kis haluk is, és miután áldást mondott, szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. Ettek és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat hét kosárral, pedig mintegy négyezren voltak. Ezek után elbocsátotta őket, és azonnal hajóba szállva tanítványaival együtt elment Dalmanuta vidékére.”

Márk 8. 1-10

Amikor Jézus etet...

Az előzményekből láthatjuk, hogy Jézus folyamatosan "menekül" már a sokaság elől, de mindig követik csodára, tanításra várva, Ő pedig nem utasít el senkit. Megszánja őket, tanít, gyógyít. Megparancsolja a titoktartást a csodákkal kapcsolatban - hiszen tulajdonképpen  nem a csodatevés küldetésének fő célja - mégis mindenki hirdeti őt.

Jézus nem dühödik fel, nem megy "szabadságra" ,hanem felülről merítkezve végzio folyamatosan a szolgálatát.

S nemcsak a nyilvánvaló szükségleteket veszi észre, pl. betegség, hanem azt is, hogy  ahallgatóság már éhezik. Jézus nem az Isten ügyét helyezi előtérbe, de úgy, hogy nem "vakon" hirdet, hanem igazán figyel azokra akik rá bízattak. Féltő szeretet ez.

A tömeg sokáig hallgatta őt, s már attól lehet tartani, hogy hazafelé kidőlnek az éhségtől. (Ennyit a Maslow-i szükségleti piramisról--> az emberek itt az éhség ellenére kitartanak, nem a fizikai szükségleteikkel törődnek).

Szeretem ezt a törtténetete, mert Jézus olyan közvetlenül vonja be tanítványati a munkába, szolgálatba. Tőle kapják, amit alázattal tovább kell adniuk. (Egyébként gondolom a tanítványok is éhesek lehettek de nem tartom valószínűnek, hogy rácsaptak volna a kevéske kiinduló mennyiségre, hogy megtartsák maguknak...)

Mindenki eszik Jézus kezéből, s megelégszik. Jézus pedig folytatja tovább az útját...

Mi is folytathatjuk utunkat tovább úgy, hogy az Ő kezéből "eszünk".

 

süti beállítások módosítása