"Ti népek, törzsek, kik bárhol az Ő szavát halljátok
Nagy jóvoltáért hálából Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!" RÉ 468/5
"Az első könyvet arról írtam, Teofilusom, amit Jézus tett és tanított kezdettől egészen addig a napig, amelyen felvitetett, miután a Szentlélek által megbízást adott az apostoloknak, akiket kiválasztott. Szenvedése után sok bizonyítékkal meg is mutatta ezeknek, hogy ő él, amikor negyven napon át megjelent előttük, és beszélt az Isten országa dolgairól. Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?” Így válaszolt: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől. Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” Ezután visszatértek Jeruzsálembe az Olajfák hegyéről, amely Jeruzsálem közelében van egy szombatnapi járóföldre. Amikor hazatértek, felmentek a felső szobába, ahol meg voltak szállva, mégpedig Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia, Simon, a Zélóta és Júdás, a Jakab fia. Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt."
Apostolok Cselekedetei 1.1-12
A tanítványok immár másodszor "veszítik el" Jézust. Először végig kellett nézniük, ahogy vasra verve elviszik, majd megölik, most pedig végig kell nézniük, ahogy eltűnik a szemük elől a felhők között. Szerintem a tanítványok ugyanúgy éreztek szomorúságot. Mégis más ez a második alkalom. Egyrészt már átélték, hogy az elveszítés után Jézus újra velük van, másrészt pedig Jézus duplán tesz ígéretet. Egyrészt küld maga helyett valakit, a Vigasztalót, másrészt pedig Ő maga is visza fog jönni. Ettől persze nem sokkal egyszerűbb a tanítványoknak, mert ott van az elveszítés szomorúsága. De lehet már kapaszkodni a jövőbeli reménységbe, hogy Jézus újra itt lesz velük.
Ezután nem akarnak már szétszéledni, nincsenek annyira kétségbe esve, mint az első alkalommal, hanem közösen imádkoznak, együtt maradnak.
Mindemellett is félnek, ahogy később látjuk, az igazi bátorság akkor jön el, amikor a Vigasztaló, a Szent Lélek megérkezik. S nemcsak vígasztal, de erőt ad, bátorságot ad, és legfőképpen megadja azt a képességet, ami ahhoz kell, hogy elindulhasson az azóta világméretűvé vált misszió.
Így van ez a mi életünkben is. Sokszor úgy tűnik, Jézus lehetetlenséget kér tőlünk. De élppen a megfelelő időben megadja az erőt és a képességet ahhoz, hgoy betöltsük az általa kijelölt feladatot.
Hányszor kellett ezt megtapasztalnom nekem is, és mégis sokszor újra és újra rámtör a kétségbeesés: nem fog ez nekem menni, nem vagyok elég hozzá, jajj nagyon nehéz. És ilyenkor, mintha Mennyei Atyámat picinnyé zsugorítanám, hiszen nem hiszem el, hogy megadja az erőt és a képességet a feladathoz. Hát komolyan azt gondoljuk,hogy vesztünkbe küld, és magunkra hagy??
Adjon a mi Mennyei Atyánk mindnyájunknak bölcs és nyitott szívet, hogy elhiggyük az ígéreteit, elfogadjuk a Tőle kapott feladatokat és bátorsággal végezzük el!
