„Úr lesz a Jézus mindenütt,
Hol csak a napnak fénye süt
Úr lesz a messze tengerig
Hol a hold nem fogy, s nem telik.” RÉ 398
„Megérkeztek Kapernaumba, és amikor már otthon volt, megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok útközben?” Ők azonban hallgattak, mert arról vitatkoztak az úton egymással, hogy ki a legnagyobb? Jézus ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” És kézenfogva egy kisgyermeket közéjük állította, átölelte, majd ezt mondta nekik: „Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött.””
Mk. 9.33-37
Az ember örök harca: megküzdeni saját nagyságával, énjével, előtérbe tolásával. Milyen nehéz lehetett azzal küzdeni a tanítványoknak, hogy nincs közöttük rangsor. Többségük amúgy is különbözött. Voltak fiatalabbak, idősebbek, voltak különböző foglalkozásúak, származásúak, gondolhatnánk, teljesen jogos, hogy ha testi értelemben így van, hát lelki értelemben is lehet különbség.
Jézus kijelentése meglepő és megszégyenítő. Nem a nagyságra kell törekedni, hanem a kicsinységre. Ez a lefelé növekedés. Amikor elhatalmasodik rajtunk saját nagyságunk, akkor már képtelenek vagyunk meglátni másokat, és zavar támad a kapcsolatban is, ami Krisztust és engem összeköt.
Nem csak arról van itt szó, hogy Krisztust elismerjük nagyobbnak. Ez többnyire, ha nem is minden esetben, de szokott sikerülni. De el tudom e ismerni bármelyik testvéremet nagyobbnak magamnál? Azt is, akit nem kedvelek, azt is, aki épp megbántott, és azt is akinek a bűneit nyilvánvalóan látom és utálom?
Lefelé növekedni létfontosságú. De nagyon nehéz. Hiszen a növekedés természetes folyamata fizikailag és szellemileg is a folyamatos felfelé törekvés. De egészséges és Krisztusi lelkületünk csak akkor maradhat, ha a lelkünk úgy növekszik felfelé, hogy Krisztus irnyába nő és nem magam irányába, illetve ha embertársaimmal szemben pedig lefelé növekszik.
Ahogy mélyül ahitünk Krisztusban, úgy kell elmélyüljön az alázat is. Annak tudata, hogy kicsiny vagyok, és minden cselekedetem, minden amit elértem volna, mindenem amit tudok, vagy amim van, az Krisztusnak köszönhető.
Tudok e a mindennapokban ennyire alázatos lenni? Tudok e olyen engedelmes lenni, mint egy kicsi gyermek, akit maga Krisztus állít a tanítványok elé példaként?
Valóban nem egyszerű feladat. És az ember számára megvalósíthatatlan. Mi nem tudunk ilyenek lenni. Egyszerűen szimplán nem. Hogy kérhet akkor ilyet az Isten, ha tudja, hogy úgyse fog menni. Azért, mert Ő mégis tudja azt, hogy fog menni. Tudunk majd lefelé növekedni alázatosan úgy, hogy Krisztus növekszik bennünk.
Az Isten kér valamit, és ott áll, hogy segítsen benne. Egész életünkben ott van, hogy segítsen ebben a növekedésben. Nem erőlködni kell tehát az alázatra, vagy tettetni a dolgot, hanem naponként szorulni a kegyelemre.
Így indulhat a valódi növekedés.
